Minden relatív

Először csak mérgelődni akartam, aztán rájöttem hogy nincs igazam. Mert minden relatív.

Van, akinek van 4 gyereke, nem dolgozik, felvesz nagy hitelt házra (mert ugye a régi, amin szintén volt hitel már nem elég nagy nekik) és panaszkodik. Vagy éppen magát ajnározza, hogy milyen nehéz dolog 40 felett szülni és mennyi meló van a sok gyerekkel. Neki az az élet a jó, így érzi magát jól, míg nekem nagyon bátornak, sőt, vakmerőnek tűnik.

Én egy dolgot tartok mindenkor szem előtt - akármi történhet, ha egyedül maradok kereső a családban, akkor sem éhezhetünk és akkor is fel tudjam nevelni a gyerekeimet (értsd - törődni is velük, nem csak a pénzt hajtani). Ezért nem szültem csak két gyereket, viszonylag későn, mert én ennyivel tudok törődni (és finanszírozni) ha minden baj beüt.

Félreértés ne essék, mindenki annyi gyereket vállal amennyi jólesik. De a következményeit is vállalja. Ha nem futja mindenre, akkor azt. Ha sok a dolog, akkor azt. Ha véletlenül egyedül marad kereső, akkor azt. Panaszkodás nélkül (segítséget kérni persze bizonyos esetekben ér és kell is, de azt lehet panaszkodás nélkül is). Mert mindenki saját maga dönt, saját nézőpontjából, nyilván a rendelkezésére álló infók alapján úgy, hogy az neki a legjobb legyen. Csak a panaszkodást meg az önfényezést hagyjuk ki.