Lockdown 9. hét

Lassan kialakult a napi rutin. Nem könnyű így a 9. héten, de elvagyunk.
Sem ovi, sem suli nem fog június 2-nál hamarabb nyitni és még nem világos, milyen keretek között lesz bármi.
Amit rebesgetnek, hogy a suli hetente 1x lesz a nyári szünetig.
Ovi már jelezte, hogy jún. 5-ig semmi nincs csak a rendszer-releváns szülők gyerekeinek, meg az egyedülállóknak.

A gyerekfelügyeletet felosztottuk, ennek persze van ára.

A munkanap reggel 7-kor kezdődik, amíg ifjúság ébredezik dolgozom (és megiszom a kávémat, ez nagyon fontos). Ilyenkor intézem az ázsiai beszélgetéseket, mert nem sok gyerekmozgás van. Majd reggeli, játék, mese, ilyesmik.

10-től van kb. fél óra Nintendo, addig én intézem a sürgőseket.

Fél 12 körül elkezdem az ebédet, fél egykor eszünk. Persze ehhez ki kell találni, mit eszünk, és be is kell szerezni a hozzávalókat.

Ebéd után elpakolás, apa átveszi a gyerekfelügyeletet (ilyenkor van az 1 óra tanulás, ebbe belefér minden amit előírnak Juniornak)

Én dolgozom kb. 5-ig, utána bevásárlás (egyenlőre egyedül, mert másképp nem nagyon lehet a korlátozások miatt). Vacsi, fürdés, mese, fektetés.

Utána meló kb. 10-11-ig.

Hétvége megváltás, mostanra sokkal jobban értékelem a stresszmentes családi életet. Folyamatos időzavarban és stresszben dolgozni a határidők miatt nem túl kellemes, de ezzel még együtt kell élnünk néhány hónapot.

Amit nagyon másképp van - 

Nem varrok este. Semmit, soha. Javítanivaló van, kiszabva van egy csomó minden, de nem jutok hozzá. A hétvége most a pihenésre kell, ha valamelyik gyerek rí a lyukas gatyája után azt megcsinálom.

Kevesebbet járok bevásárolni.

Többet sportolok, és ezt leginkább este teszem. Későn, lefekvés előtt ugrálok egyet online tornaórán.

Többet futok egyszerre, mert kevesebbet tudok elmenni. 

Minden nap főzök.

Csak és kizárólag este tudok mosni, de kevesebb is a szennyes. Gyerekek nem koszolnak annyit, mivel sem ovi, sem suli nincs, itthon a kertben meg valahogy kevésbé koszóldik a ruhájuk.

Nem élvezem a helyzetet, de kihozzuk belőle amit lehet. A gyerekek jól érzik magukat és most ez a lényeg. Nem lenne szabad őket csak vírushordozónak tekinteni és pánikolni azon, hogy mi lesz ha fertőznek. Tessék a rizikócsoportokat védeni, vagy a kezükbe adni legalább a döntés jogát - tudnak vele élni. Ebbe simán belefér, hogy maszkokkal bohóckodunk, meg tartjuk a távolságot, de a gyerekekkel nem kellene kicseszni. És most ők szenvednek a legjobban.

Home Office korona idején

Rögtön az elején megjegyzem, hogy mi a szerencsések közé tartozunk. Eddig is itthonról dolgoztunk, ezután is így lesz.  A munkánk nincs veszélyben.

Teljesen rendben van, hogy megpróbáljuk lapítani azt a bizonyos görbét, de lassan el kellene gondolkodni, hogy milyen áron - és hogy valóban az-e a legjobb megoldás amit most mindenki csinál.

Bezárt a világ, mindenki szív kivétel nélkül.

Kb. 10 évente van egy bezuhanás, most jött el az ideje. Sajnos az emberek ennyi idő alatt el szokták felejteni a kríziseket, így nem is készülnek fel rá.

Nem vagyok nagyon pesszimista, de az utórezgések hatásai rosszabbak lesznek, mint 2008-2009-ben.

Lassan el kellene értelmes kérdéseket feltenni ahelyett, hogy mindenki megy a másik után.

Mikor együtt nevetünk

azon, hogy már megint elfelejtettem a házassági évfordulónkat. Reggel elémáll, nagy szemekkel kérdezi - Elfelejtetted?
Én meg - Mit?
-A házassági évfordulónkat.
- Az két nap múlva lesz csak.
- Nem, ma van 14-e.

Itt röhögtük el magunkat.

- Jó, akkor most tényleg csinálok egy emlékeztetőt. De semmi pánik, a 10.-et nem felejtem el. Ahogy az ötödiket sem felejtettem el. Ötévente biztos nem fogom elfelejteni.

Nem érzem jól magam miatta, de amíg röhögünk a végén, nincs baj. Az évforduló meg úgyis csak egy szám.

2020-as update
Idén nem én felejtettem el. Igaz hogy azt hittem egy nappal korábban volt, mert időzavarban szenvedek.

2018

Megnéztem a 2018-as kívánságaimat, nem volt sok. Nem is voltak igazán specifikusak. 

40 éves lettem, és néha öregnek érzem magam (inkább azt kellene mondanom, hogy tapasztaltnak, de az úgyis a korral jár, szóval mindegy). Nem mintha zavarna, nagyon hasonló érzés mint tinédzser koromban amikor már a saját lábamra akartam állni.

Mivel nincsen sok saját problémám ezért egyre jobban figyelek nagyobb volumenű dolgokra. Igyekszem kevesebb műanyag szemetet (meg úgy általában is) termelni. Nem aggódom a klímaváltozás miatt (errefelé 400-500 évvel ezelőtt szőlőt termeltek, sokkal melegebb volt mint mostanság), mert erre nem sok ráhatásom van. A szemét szerintem több fejfájást fog okozni, meg a mikroműanyag a vízben mint az a pár fok melegedés.

A kerti szilvafáról az összes szilvát megfőztem lekvárnak - nem tudom miért volt ez annyira fontos nekem, de nagyon jól esett, a lekvár meg fincsi lett.

Szakmailag megint fejlődtem, ismét lett olyan projektem mi a határaimat feszegeti, de ezt lassan megszokom. A rutinnal jön a hatékonyság is (meg a home office is sokat segít az időbeosztásban), szóval nem dolgoztam agyon magam.

Nagyon fontos volt az ázsiai út, mert ott sok olyat láttam amit mág soha, lettek új barátaim, egyesek meg még jobb barátok lettek.

A gyerekeim nőnek, és folyamatosan az egóm elszorítását követelik, nyúzzák az idegeimet, csontig rágják a húsomat, hogy aztán este odabújjanak és minden a helyére kerüljön. Nélkülük sokkal kevesebb lennék. Néha ugyan pánikolok mert megijedek a felelősségtől (a gyerekkor határozza meg az ember teljes további öndefinícióját, ha ott elromlott valami nagyon nehéz helyrehozni - a gyerekkor meg ugye elég nagy mértékben a szülőkön múlik), de lassan úgy vagyok ezzel mint a sötéttel - megtanulok uralkodni a félelmen.

Vannak dolgok meg amik nem változnak - férjjel marjuk ugyan időnként egymást, de megtanultuk a dolgokat megbeszélni. Néha fáj egy kicsit, de sokszor csak az egóm követelőzik, azt meg viszonylag könnyű kezelni.

Szóval, 2019-re kívánok mindent amit 2018-ra kívántam, plusz sok vidámságot a kölyköknek, havat Karácsonyra (de légyszi továbbra is szeretnénk autóval hazajutni, szóval az utak maradjanak járhatóak), kevesebb szemetet a világban, sok eladott gyapjút meg selymet (amit én adok el) és a bónusz, hogy lássam megint a 2 legjobb barátomat. Az egyiket már 20 éve nem láttam személyesen. 

Szövetség

Azért jó a testvér, mert szövetséges is egyben. Nem emlékszem nálunk mikor kezdődött ez, de a gyerekeimen látom hogy nagyon ügyesen tudnak együttműködni ha közös érdekekről van szó. Pl az esti tévéről. Ha vita van, hipergyorsan megegyeznek, nehogy az legyen a vége hogy semmit sem nézünk.

A minap meg már ágyban voltak. Mi a nappaliban, azt hittük alszik mind a kettő. Egyszercsak Junior az apja után kiabál. Nem ugrott rögtön. Mire Kisasszony is kiszólt-

-Mama, Tomi hívja az apát!

Szóval, együttéreznek ezek egymással is.

#metoo

Nem tudom, normális-e, hogy a legtöbb nőnek van ilyen története. Néha az ijedtségen meg az egekbe szökő adrenalinon kívük nem lesz nagyobb baj, de akkor is ez miért kéne hogy normális legyen?

Miért gondolja az öreg bankigazgató, hogy letámadhatja a gyakornokot csak mert az vagy 30 évvel fiatalabb, még majdnem gyerek? Ha a szó szoros értelmében nem történt erőszak akkor is fél óráig zuhanyoztam utána és dobtam le magamról minden ruhát amihez hozzáért. 

Nem mindenkinek van elég ereje (vagy lélekereje) ütni, rúgni vagy üvölteni egyből.

Nekünk kell ezt megváltoztatni, mert magától nem fog. Én a zéró toleranciában hiszek, meg abban, hogy igenis kell beszélni róla. Még akkor is ha kellemetlen és legszívesebben elfelejtenénk az egészet.

Visszaállt a régi rend

Mármint a kétszámot tekintve. Lett Spike (nekem Spikey).  A fekete labifiú, aki már a lakásba is bejáratos. Érzékeny, de nem domináns fiú ő, de valahogy még nem sikerült annyira a szívembe férkőznie. 

Nekem Csompi volt a KUTYA. Nem is lesz olyan több, jól van ez így. Életem utolsó 14 évének összes állomásán ott volt, sokat küzdöttünk, de mindig ott volt. 

Spikey hátránnyal indul, 14 éves hátránnyal. Vele nyilván más problémák lesznek, és én is más vagyok, de legalábbis másképp állok dolgokhoz.

Majd csiszolódunk. Szerencsére Spikey nem engem választott a főgazdinak (bár talán nem is anyira az ő választása volt, hanem a főgazdié) úgyhogy azért nagyon jóban leszünk.

Junior és Kisasszony mindenesetre már nagyon szívén viseli, hogy Spikey-nak is jó legyen.

A gyerekek és a megérzéseik

A kutyám haldoklik. Ez azért nagyon szomorú, mert nekem ő az első kutyám, a férjemnek és Juniornak is ő az első kutyája. Ezért mindannyiunkat nagyon meg fog viselni, amikor elszalad az örök vadászmezőkre. 

Szóval, Csompi nagyon beteg, és nincs neki sok hátra a dokik szerint. Öreg is már. Junior csak annyit tud, hogy öreg. Ismeri a halál fogalmát a maga szintjén. Tudja, hogy ha valaki öreg és rozzant akkor egyszer csak meg fog halni.

Az utóbbi időben nagyon-nagyon gyengéd Csompival és sokszor üldögél mellette. Simogatja  a fejét, meg szeretgeti. Csompi csak annyiban változott, hogy belassult és sokkal-sokkal nyugodtabb lett (ennek egy része nyilván a korral jár, másik része a betegség).

Tegnap reggel Junior oviba menet megnézte a kuytmót, megsimizta a fejét majd közölte - 

- Mama, én szeretném ha a következő kutyánk pontosan olyan lenne, mint a Csompi.

Kicsit lebénultam ettől.

Tényleg tudja vajon vagy csak érzi, hogy mi másképp viszonyulunk az öreg haverhoz?

Aztán ma este Kisasszony félálomban elkezdett sírni Csompi után.

Szerintem tudják. Talán azt is érzik, hogy miért nem beszélünk róla.

Legyőzhetetlen

Amióta gyerekeim vannak legyőzhetetlen vagyok. Nem csak mondom, én tényleg hiszek benne. Az azért van, mert mikor Junior fél mindig mondom neki hogy amíg engem lát semmi oka rá, és mindig biztonságban van. Fél a sötétben, és elmondom hogy én is féltem mikor kicsi voltam, de már nem mert tudom nincs mitől. Elmondom neki, hogy mi Apával minden rossztól megvédjük őket, elkergetjük a szörnyet a szekrényből, nem engedjük be a rablót stb. mert mi erősebbek és ügyesebbek vagyunk.

Annyit mondogattam, hogy semmitől sem félek, hogy tényleg így lett. Kíváncsi vagyok ez vajon így marad-e most már az idők végezetéig, vagy vissztérnek a régi félelmeim mikor a gyerekeim már elhiszik magukról is, hogy meg tudják magukat védeni. Jó lenne ha így maradna. Szeretek legyőzhetetlen lenni.

A venezuelai helyzet széljegyzete

Csak olvasom a venezuelai híreket és eszembe jut 2010 tavasza. Az a tavasz, amikor kitört a kimondhatatlan nevű vulkán Izlandon és én épp az USA-ban voltam céges meetingen. Nem is tudtam semmit, csak utolsó nap mondták hogy jó lenne megnézni mi van a járatommal. Csütörtök este még semmi nem volt, nyugodt voltam mint a klopfolt lazac.

Péntek reggelre törölték a járatot. Senki nem tudott semmit, én meg egy fél napot töltöttem a céges utazási szerzvezővel online, mire egy valamirevaló terv kirajzolódott. Denverből kellett volna hazajutnom, elég reménytelen vállakozának tűnt.

Lett egy terv, aminek több igen kockázatos része is volt. A leglényegesebb pont az volt, hogy Caracason keresztül tudok visszajutni Európába. Onnan meg ugye már akár gyalog is... 

Gyorsan elrepültem Miamiba, onnan meg másnap reggel mentem tovább Caracasba.

A Miamiból Caracasba induló járat nem keveset késett. A látvány leszálláskor beleégett a retinámba. Kicsi reptér, gyakorlatilag a dzsungel közepén. Olyan vonzó, vadregényes volt onnan fentről.

Aztán jött a para a földön, mert sokat késtünk, vajon elindult-e már a csatlakozásom? Nem indult el, de aztán látva a kígyózó sorokat, kétségeim támadtak hogy felférek-e a gépre egyáltalán. Vagy esetleg ezt a járatot is törlik. (Dél Európa maradt akkor egyedül járható, Madrid vagy Róma volt opció a földérszre jutni a pocsolya túlsó feléről. Nekem Róma volt a cél.)

A reptér maga kicsi, a mobil nem működik, vízum nélkül be vagy zárva a tranzitba (már akkor is talán jobb volt így). Ha nem is ijesztő, de nagyon nyugtalanító volt. Leginkább az zavart, hogy tudtam, ha nem jutok ki innen nem sok esélyem van a következő napokban a tranzitból kimenni, ami biztonsági szempontból nem volt ajánlatos ugyan, de valljuk már be, hogy az ottragadás lehetősége a pánik szélére kergetett. Egy komoly biztonsági kockázatot jelentő országban, ahol nem beszéled a nyelvet és ezer méterről létszik rajtad hogy külföldi vagy, na, az még a nemzetközi reptér tranzitjában sem életbiztosítás. Pedig én sokat és sokfelé megfordultam már.

A gépre végül felfértem, a Rómáig tartó repülés többi része eseménytelen volt.

Na de Róma... Tele utasokkal, totál káosz, egy darab szabad hotelszoba vagy bérautó nem volt. Az én tervem szerint Triesztig megyek vonattal, onnan meg ha minden igaz autóval mert jönnek értem. A vonatállomás tömve emberekkel, jegyet már sehova nem lehetett kapni. Nekem volt jegyem, mert segítettek otthonról, így került a kód a telefonomra, amit a kalauz aztán nagyra értékelt. Akkor senkit nem szállítottak le a vonatról, akinek nem volt jegye. A hangulat elég gyászos volt, senki nem tudta mikor és hogyan ér végül haza. Teljesen érthető volt, én is majdnem elsírtam magam az örömtől mikor leszálltunk, pedig csak 2 napot stresszeltem előtte és akkor még gyerek sem várt haza.

Szóval nem vágyom arra, hogy turistaként valaha is abba az országba menjek, de együttérzek a helyiekkel. Nekik még a menekülés (jogi) lehetősége sincs meg.

Amire senki nem készít fel...

Az idősebbek szerintem nem is emlékeznek a kisgyerekes szülőség nemszeretem oldalaira. A többiek meg szeretik egy sóhajjal elintézni, hogy túl kell élni. Morogni azért még lehet miatta (többnyire magunkban, de így is segít).

Van, mikor éjjel 1 órán belül 3x kell kimásznom az ágyból, a legmélyebb álmomból felverve mert valamelyiknek nyomora van. A harmadik eset után ilyenkor már vissza sem tudok aludni gyorsan, aztán meg már azért vagyok ideges mert tudom hogy másnap totál nyűgös leszek. Ha egyedül vagyok otthon (mostanában előfordult többször) akkor dupla gáz, főleg ha egyszerre ébrednek valami miatt.

Nem tudok reggel 5 percre nyugodtan leülni és meginni egy normális kávét. Rendszeresen ottmarad a félig telt bögre, amire már csak akkor tudok sort keríteni, mikor rég kihűlt. Persze, én bajom, miért nem kelek fel fél órával korábban vagy miért nem várom meg amíg mindenki oviban/bölcsiben van. Mert mindig reménykedem, hogy majd most másképp lesz.

Utálom magam mikor elvesztem a türelmemet ha Junior hisztis. Ilyenkor szoktam emelt hangon beszélni, mese-, és egyéb megvonásokkal fenyegetőzni. Azt különösen rosszul viselem mikor közli hogy halott vagyok (oviban szedi fel a sok marhaságot). Akkor szoktam elmesélni neki, hogy akkor elmegyek a mennybe és soha többet nem jövök vissza. Na, erre dupla hiszti szokott következni, amit megegyezés követ, hogy akkor mégse legyek halott.

Van, amikor pisis/kakis cuccokat kell mosni kézzel. Mármint mielőtt a mosógépbe teszem őket.

Néha Kisasszony simán az arcomba (vagy a fekete nadrágomra, pulcsimra stb) vágja egy jól irányzott hadonászással a kanál papit. Szerencsére ez ritkábban fordul elő, inkább a szája szélén szokta poénból kipréselni a cuccot - mert az milyen érdekes dolog.

Nehezen viselem hogy szinte semmi időm nincs saját magamra. Persze azért szoktam szakítani, de ennek általában az alvás az ára. Ez különösen akkor vidám, ha egyedül vagyok és szarul alszanak a porontyok.
Nem tudok normális (csinos) ruhát felvenni, mert tuti valamelyik gyerekem leönt, letüsszög, belémtörli a taknyát vagy a koszos kezét. Ez akkor is érvényes, amikor amúgy oviban/bölcsiben vannak napközben, mert mindezt reggel is megteszik, mielőtt elindulunk. Vagy amikor odaérünk.

Az viszont vigasztal, hogy tényleg csak pár év, kicsit megnőnek és legalább alszanak éjjel. Amíg el nem jön az az idő, amikor azért nem alszunk mert parázunk mikor ér haza a gyerek a buliból.

Amúgy gyereket nevelni nagyon vidám, és megtanít egy dologra - időt beosztani. Csak nehogy túl jók legyünk benne mire a saját életüket kezdik élni.

Minden relatív

Először csak mérgelődni akartam, aztán rájöttem hogy nincs igazam. Mert minden relatív.

Van, akinek van 4 gyereke, nem dolgozik, felvesz nagy hitelt házra (mert ugye a régi, amin szintén volt hitel már nem elég nagy nekik) és panaszkodik. Vagy éppen magát ajnározza, hogy milyen nehéz dolog 40 felett szülni és mennyi meló van a sok gyerekkel. Neki az az élet a jó, így érzi magát jól, míg nekem nagyon bátornak, sőt, vakmerőnek tűnik.

Én egy dolgot tartok mindenkor szem előtt - akármi történhet, ha egyedül maradok kereső a családban, akkor sem éhezhetünk és akkor is fel tudjam nevelni a gyerekeimet (értsd - törődni is velük, nem csak a pénzt hajtani). Ezért nem szültem csak két gyereket, viszonylag későn, mert én ennyivel tudok törődni (és finanszírozni) ha minden baj beüt.

Félreértés ne essék, mindenki annyi gyereket vállal amennyi jólesik. De a következményeit is vállalja. Ha nem futja mindenre, akkor azt. Ha sok a dolog, akkor azt. Ha véletlenül egyedül marad kereső, akkor azt. Panaszkodás nélkül (segítséget kérni persze bizonyos esetekben ér és kell is, de azt lehet panaszkodás nélkül is). Mert mindenki saját maga dönt, saját nézőpontjából, nyilván a rendelkezésére álló infók alapján úgy, hogy az neki a legjobb legyen. Csak a panaszkodást meg az önfényezést hagyjuk ki.

Mindig van valami

Tegnapelőtt mindkét utódom végigaludta az éjszakát úgy, hogy egyik sem ébredt fel. Ez különösen jó volt, mert most egyedül viszem az éjszakai műszakot.

Mindenféle hiú remények keltek bennem, hogy most aztán lesz alvás, megvan a bölcsek köve, nem kell éjszaka 5x felkelni, cumit visszaadni, rémálmokat elkergetni.

Persze, lázas beteg lettem. Felébredtem magamtól is vagy 5x, fájt a fejem, szomjas voltam, fáztam vagy melegem volt. Junior is felébredt vagy 2x, Kisasszony csak egyszer kérte vissza a cumiját és egyszer volt szomjas. 

Tanulság, nem örülni nagyon mert tuti beüt valami megint.

Perspektíva

Apa jövő hétfőn elutazik jó messze, rögtön a pocsolya másik végére, ott is a lehető legnyugatibb csücsökbe.

Be is osztották a hetét, mert ugye nem kéjutazás ez kérem szépen, ilyen meeting, olyan meeting, csapatépítő, miegyebek meg a normális munka ami halaszthatatlan mert ugye azt is muszáj. Kb. reggel 8-tól este 8-ig minden nap van valamije. Panaszkodtak is a kollégák, hogy jujj de kemény lesz ez. Apa meg privátban nekem mosolyogva megjegyezte -

- Naja, szerintem ez tökjó. Este 8 után visszamegyek a szállodába, semmi dolgom, ha akarom alszom másnapig. Nem tudom miért panaszkodnak, két kisgyerekkel otthon, normál menetben sokkal durvább a helyzet.

Persze, végül is minden perspektíva kérdése.

Halálok margójára

Az első Freddie volt, 1991-ben ami úgy igazán szíven ütött, pedig akkor még én is kicsi voltam, 13 éves. Csak néztem az MTV-n az emlékkoncertet és mindig az volt az eszembe hogy jók ezek a népek, de sajnos Freddie ettől még nem jön vissza és bizony az eredeti csak jobb volt.

Aztán most meg Bowie, aki a Labirintussal került bele az életembe és még szerelmes is lettem bele (persze, amolyan gyerek módon, én sokmindenkibe voltam szerelmes akkoriban, szimultán is).

Azt hiszem őket tanítani kéne, mert hozzátartoznak az alapműveltséghez. Azon még gondolkodom, hogy vajon van-e hasonló kaliberű női előadó, de egyenlőre nem jut eszembe senki (Madonna pályázhatott volna, de  ő már vagy 15 éve semmi nekem tetszőt/szerethetőt/tiszteletre méltót nem csinált).

A gyerekeim még nem tudják, de én igen hogy nem fogják megúszni sem a Queent, sem Bowie-t. Csak hogy értsék miben nőttem fel és mit tartok igazi modern művészetnek.

Frusztrációm oka

A stressz. Erre mostanában jöttem csak rá, mikor kezdtem észrevenni az elsárkányosodás jól ismert tüneteit. Férjuram ilyenkor annyit szokott mondani hogy agresszív vagyok. Én meg azzal védekezem hogy nem neki/gyereknek/kutyának (helyzettől függően helyettesítendő be) szól, hanem én ilyen vagyok.

Persze ez nem mentség és nem is magyarázat, úgyhogy komolyan kezdtem gondolkozni hogy miért van ez.

Azt megtanultam az első házasságomból hogy ezekről dolgokról kell beszélni, mert különben elfojtódik a dolog és csak rosszabb lesz (nyuszika b*meg a vasalódat ugye). Szóval, gondolkodóba estem ami tőlem szokatlan ugyan de nem lehetetlen.

Aztán arra jutottam hogy a fáradtság az oka mindennek. Nem alszom, dolgozom, gyerekezem, háztartást vezetek, futnék ha lenne időm, varrnék még többet stb.

Férjurammal ezt meg is beszéltem, és megoldásképpen azt találtuk ki, hogy akkor hetente 2 éjszakai műszakot elvisz. Ez eddig rendben is volna, de már 3 hete csináljuk és még mindig fáradt vagyok. Tehát nem ez a megoldás.

Aztán egyszer csak rájöttem, hogy a stressz az oka mindennek. Kemény dolog egyszerre egy kisbaba, egy éppen csak ovis, meg egy részmunkaidős állás. Attól ugyanis folyamatosan stresszelek hogyan osztom be az időmet, mikor van olyan telkonfom amibe nem hallatszódhat be bébi gagyogás és vajon akkor másodszülöttem hajlandó-e aludni vagy nem (mert ugye ezeket próbálom az alvásidőkre időzíteni, de ez a gyermeket nem mindig érdekli). Erre jön a kialvatlanság, a tény hogy néha még WC-re se tudok nyugodtan elmenni és már kész is a frusztráció.

Egyébként jelentem, már attól, hogy ezt felismertem sokkal jobb a helyzet. Persze férjurammal is megosztottam az észt, és megegyeztünk hogy januártól kicsit strukturáltabb lesz az élet, mert másodszülöttem bölcsis lesz. Addig is apai nagyanya csütörtökönként jön 2 órára, ugyan nem azért hogy nekem jó legyen (hanem hogy Ketteske szokja hogy mással is lehet ám mulatozni) de attól még nekem ez nagyon is jó.

Ha terveznénk még egy gyereket, azt hiszem nem mennék vissza részmunkaidőbe sem a gyerek 6 hónapos koráig. Mivel nem tervezünk marad a tanulság, hogy egy seggel nem lehet túl sok lovat megülni. Ha mégis muszáj kezeljük kevésbé véresen komolyan.