Csak olvasom a venezuelai híreket és eszembe jut 2010 tavasza. Az a tavasz, amikor kitört a kimondhatatlan nevű vulkán Izlandon és én épp az USA-ban voltam céges meetingen. Nem is tudtam semmit, csak utolsó nap mondták hogy jó lenne megnézni mi van a járatommal. Csütörtök este még semmi nem volt, nyugodt voltam mint a klopfolt lazac.
Péntek reggelre törölték a járatot. Senki nem tudott semmit, én meg egy fél napot töltöttem a céges utazási szerzvezővel online, mire egy valamirevaló terv kirajzolódott. Denverből kellett volna hazajutnom, elég reménytelen vállakozának tűnt.
Lett egy terv, aminek több igen kockázatos része is volt. A leglényegesebb pont az volt, hogy Caracason keresztül tudok visszajutni Európába. Onnan meg ugye már akár gyalog is...
Gyorsan elrepültem Miamiba, onnan meg másnap reggel mentem tovább Caracasba.
A Miamiból Caracasba induló járat nem keveset késett. A látvány leszálláskor beleégett a retinámba. Kicsi reptér, gyakorlatilag a dzsungel közepén. Olyan vonzó, vadregényes volt onnan fentről.
Aztán jött a para a földön, mert sokat késtünk, vajon elindult-e már a csatlakozásom? Nem indult el, de aztán látva a kígyózó sorokat, kétségeim támadtak hogy felférek-e a gépre egyáltalán. Vagy esetleg ezt a járatot is törlik. (Dél Európa maradt akkor egyedül járható, Madrid vagy Róma volt opció a földérszre jutni a pocsolya túlsó feléről. Nekem Róma volt a cél.)
A reptér maga kicsi, a mobil nem működik, vízum nélkül be vagy zárva a tranzitba (már akkor is talán jobb volt így). Ha nem is ijesztő, de nagyon nyugtalanító volt. Leginkább az zavart, hogy tudtam, ha nem jutok ki innen nem sok esélyem van a következő napokban a tranzitból kimenni, ami biztonsági szempontból nem volt ajánlatos ugyan, de valljuk már be, hogy az ottragadás lehetősége a pánik szélére kergetett. Egy komoly biztonsági kockázatot jelentő országban, ahol nem beszéled a nyelvet és ezer méterről létszik rajtad hogy külföldi vagy, na, az még a nemzetközi reptér tranzitjában sem életbiztosítás. Pedig én sokat és sokfelé megfordultam már.
A gépre végül felfértem, a Rómáig tartó repülés többi része eseménytelen volt.
Na de Róma... Tele utasokkal, totál káosz, egy darab szabad hotelszoba vagy bérautó nem volt. Az én tervem szerint Triesztig megyek vonattal, onnan meg ha minden igaz autóval mert jönnek értem. A vonatállomás tömve emberekkel, jegyet már sehova nem lehetett kapni. Nekem volt jegyem, mert segítettek otthonról, így került a kód a telefonomra, amit a kalauz aztán nagyra értékelt. Akkor senkit nem szállítottak le a vonatról, akinek nem volt jegye. A hangulat elég gyászos volt, senki nem tudta mikor és hogyan ér végül haza. Teljesen érthető volt, én is majdnem elsírtam magam az örömtől mikor leszálltunk, pedig csak 2 napot stresszeltem előtte és akkor még gyerek sem várt haza.
Szóval nem vágyom arra, hogy turistaként valaha is abba az országba menjek, de együttérzek a helyiekkel. Nekik még a menekülés (jogi) lehetősége sincs meg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése